Reakció a reakcióra

„Írhatnám, hogy Schmidt Mária »Reakciósnak lenni« című cikke nagy vihart kavart a magyar közéletben, de nem lenne igaz. A viharhoz valódi közélet szügségeltetne a közös ügyeinkről folytatott színvonalas vitákkal. Sajnos a mi mai magyar közéletünk két egymástól gondosan elszigetelt pocsolyához hasonlít, ami már régóta nem kap utánpótlást és friss vizet a másiktól, legfeljebb sárdobálás folyik – így mindkét pocsolya csak egyre poshadtabbá válik. Schmidt cikke lehetett volna akár vitaindító írás, vezethetett volna értelmes párbeszédhez, felkavarva az állóvizet. Sajnos a cikk valódi motorja nem a másik oldallal való párbeszéd kezdeményezése, hanem annak megbélyegzése, nem a pluralizmus jegyében való kompromisszumok keresése, hanem a progresszív, baloldali tradíció végleges kirekesztése a nemzeti hagyományból. Ahelyett, hogy egy korszerű, a 21. század kihívásainak megfelelő és önmagában is izgalmas kihívást jelentő jobboldali alapvetést fogalmazott volna meg, gyakorlatilag visszatért a reakció legrosszabb hagyományaihoz – mintha 1944 óta egyetlen év sem telt volna el. A cikkre adott egyes zsigeri baloldali válaszok színvonala sajnos nem volt különb. Pedig lehetne többet is tenni, mint kölcsönösen besértődni.

A »baloldaliság« definíciója Schmidtnél elég sajtságos: »Baloldalinak lenni a huszadik században azt jelentette, hogy tagjai egy olyan politikai közösséghez tartoztak, akik hittek abban, hogy a történlemi haladás következtében kivívható és berendezhető a tökéletes, kizsákmányolásmentes, egyenlőségen alapuló társadalom«. A baloldaliság lényegét egy olyan utópizmusban véli felfedezni, amivel a ma magukat baloldalinak valló emberek többsége 1990 után már bizonyára egyáltalán nem tud azonosulni. És ha az antikommunista baloldaliság főáramát képező szociáldemokrata mozgalmat nézzük, amit Schmidt mintha kihagyna a képből, akkor jelentős része soha nem is tudott azonosulni. A kizsákmányolás és a szociális egyenlőtlenség elleni küzdelem kétségkívül identitásformáló tényezők a baloldali gondolkodásban, azonban ez nem jelenti feltétlenül azt, hogy a baloldaliság lényege egyfajta vallásos, fanatikus "hit" lenne egy tökéletes társadalomban – legfeljebb egy olyan társadalom építésére való törekvés, amelyben kevesebb a kizsákmányolás és kevesebb a szociális egyenlőtlenség.

Ha Schmidt Mária az 1990 utáni baloldali irányzatokat alaposabban megvizsgálja, inkább a pragmatizmus (gyakran már túlzott, opportunizmusba átmenő) térhódítását konstatálhatja, az utópista irányzatok végleg a margóra szorultak. Még a pálya szélén is a pragmatizmus dívik: a világ nagyvárosaiban tüntetéseket generáló Occupy mozgalom a 60-as évek újbaloldali mozgalmaival ellentétben meglepően gyakorlatias kiáltványokat tesz közzé – sőt, éppen azért kapták a legtöbb kritikát, mivel állítólag megmaradtak protest-mozgalomnak pozitív, konkrét jövőkép nélkül. Maga Schmidt is leszögezi, hogy a 70-es évektől a baloldali mozgalmak fókuszába a marginalizált kisebbségek jogérvényesítése került – a melegek, a feketék, a menekültek stb. polgárjogi mozgalmai ugyanakkor szintén pragmatikus célokat tűztek ki maguk elé, nem holmi »tökéletes társadalom« víziója mozgatja őket. Ezen mozgalmak többsége nem a »nagy ugrásra« vár és nem a polgári társadalom lerombolása a célja, csupán egyenlő esélyekkel szeretne integrálódni a polgári társadalomba.

Schmidt a baloldaliság meghatározó elemének tekinti a »cél szentesíti az eszközt« elvet, hiszen aki utópiákban hisz, az nem válogat az eszközökben, hogy ezt az utópiát megvalósítsa. A baloldaliak egyik sajátossága szerinte, hogy a szép új világ építése közben hajlamosak eltaposni a másként gondolkodókat. Sőt, odáig megy, hogy kizárólag a jobboldalt tekinti demokratikusnak, a baloldalt pedig egy tollvonással kirekeszti a demokratikus politikai hagyományból! Kíváncsi vagyok, vajon a kérlelhetetlenül antikommunista de következetesen baloldali, szociáldemokrata Kéthly Anna hogyan illeszthető be ebbe a sematikus világképbe? Jogosan mutat rá arra a jelenségre, hogy a náci rezsim bűneiért kollektív bűnösként az egész jobboldalt megbélyegzik, holott a nácik áldozatai között a jobboldali demokraták éppúgy megtalálhatóak voltak. Ugyanezt a differenciálást azonban nem alkalmazza a kommunista rezsimek bűntetteivel kapcsolatban, holott tudva lévő, hogy a baloldali demokraták a sztálinista népirtás fő áldozatai és ellenségei közé tartoztak. A 21. században talán ideje lenne már felismerni, hogy a baloldali demokratákat és a jobboldali demokratákat sokkal több dolog köti össze, mint amennyi a nácikat és a kommunistákat elválasztja egymástól!”